Azaz majdnem.

Tegnap, 17.20 körül, Martfű után, Kunszentmiklós felé a 442-esen, kb. itt történt. Az egész talán 3 másodperc lehetett, furcsa is végiggondolni, így utólag sokkal hosszabbnak tűnik.

Mentem olyan 85-tel, még gyorsultam, épp elhagytam Martfűt - igen, tényleg, ha többel mentem volna, a mama már nem élne, vagy én nem írnám ezt most, mert fejreálltam volna - , a jelölt helyen van egy kis emelkedő, ahol is ment egy biciklis néni az úton előttem.

Láttam már messziről, de nem tűnt veszélyesnek. Ahogy közeledtem felé, láttam, hogy kicsit balra húz, azt hittem, csak nem megy neki az egyenes - öregekkel előfordul - , csalingázik picit, de majd korrigál. Kerülni kezdtem szépen balról.

De ami történt, arra nem számítottam. Érthető, mivel a néni hátra egyáltalán nem nézett, nemhogy karjelzést adott volna. Csak elindult keresztben át az úton, persze az addigi sebességével, olyan 3 km/h-val.
Vagyis nem korrigálta a csalingázását, hanem jött tovább balra, ferdén át az úton. Pont elém, amerre kerültem volna.

Fékezni kezdtem, még mindig balfelé tartva, próbálva kerülni.

A kocsi lassulni kezdett, a mama előttem, az egész egy örökkévalóságnak tűnt. Közben valamikor rájöttem, hogy nem fogok tudni megállni addig a vonalig, ahol ő van, rátenyereltem a dudára, hátha észbekap és ő is tesz valamit annak érdekében, hogy ne pont az én kerekeim alatt végezze.

Erre megingott - szerintem ez csak a dudaszó keltette ijedelem volt - de továbbra is haladt rézsútosan át az úton, ugyanabban a csigalassú tempóban.

Ekkor már majdnem a felezőnél volt, így volt annyi helyem, hogy jobbra rántsam a kormányt (persze a dudáról közben levettem a kezem), és elférjek mellette. (Ekkor még olyan 30 km/h-val mehettem.)

Tulajdonképpen mázlim volt, hogy nemcsak öreg volt, hanem hülye is, mert egy idős ember vacak reflexei kb. annyira lettek volna jók, hogy a dudaszóra későn reagálva visszarántja a bringát jobbra, amikor is pont elcsapom, amikor már jobbról kerülném. (Arra már nem lett volna hely és idő, hogy újra balról próbálkozzak, vagy felborulok, vagy az árokban kötök ki.) De neki ez eszébe sem jutott, csak ment előre süket barom módon.

Mellette elhaladva ránéztem, a tekintetéből egyszerre véltem kiolvasni félelmet és haragot (igen!, ezek a rohadt száguldozó autósok, gondolhatta), kedvem lett volna megállni, és ronccsá verni a biciklijét - sőt, állatnak tűnhetek, de a néni is megérdemelt volna egy lábtörést, hogy ne ülhessen kerékpárra legalább egy darabig.

Ha esetleg családjából/ismeretségi köréből valaki olvassa ezt, akkor én voltam az, napszemüveg, szürke autó, akiről azt híreszteli, hogy majdnem elgázolta, május 2-án, vasárnap késő délután.

És nem árt, ha tudja, hogy ha akkor valaki más jön ott, gyorsabban - az út egyenes, jól belátható, jó minőségű, sokan szeretnek száguldozni - akkor ő valószínűleg már nem él.


Most mit lehet csinálni az ilyenekkel? Egyszer valaki elgázolja...